Nőnapi problémák

Mielőtt belevágnánk, leszögezném, hogy alapjáraton nincs bajom a nőnappal, sőt, jól esik, amikor gondolnak rám, kapok egy köszöntést, vagy egy szál virágot. Csakhogy. És itt jön a lényeg.

Ezen a napon az alábbi típusú férfiakat tudnám megkülönböztetni:

1. A rendes: alapvetően minden nap kedves, jófej, tisztel, mint nőt, és egyébként is. Az ilyen férfiaktól egy boldog vigyorralköszönöm meg a köszöntést! ^^
2. A "vicces": boldog Zoltán napot kíván minden nőnek, vagy más módon figurázza ki a dolgot.
3. A lázadó: ő aztán nem kíván senkinek boldog nőnapot, mert őt sem köszöntik fel a férfinapon, meg egyébként is, miért kéne neki virágot vennie a nőknek? 
4. Az agresszív: aki nőnap alkalmából csakazértis beleköt, vagy direkt nyomatja a férfiak felsőbbrendűségét, esetleg bármilyen más módon aktívan tombol, direkt szembe menve a nappal.
5. A "mosomkezeim": aki az év töbi 364 és negyed napján egy tahó szemét, esetleg konkrétan hímsoviniszta, és általánosan lenéz minden nőt, viszont nőnapon vesz egy-egy szál virágot néhány hölgy ismerősének, és azt hiszi, hogy ettől majd ő lesz a szuper pasi, és ennyi kedvesség bőven elég is lesz nekünk egy évre.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba

És jöjjön egy kis történelem. A Nőnap, azaz március 8 ugyanis nem csak arrólszól, hogy imádjuk körbe a nőket, és de jó nőnek lenni, sőt! Ez a nap pont azt ünnepli, hogy végre, annak idején, 1857-ben elindult egy olyan megmozdulás, amivel új útra lépett a társadalmi gondolkodásmód, és bár ezen az úton még rengeteget kell haladnunk, hogy célba érjünk, még mindig sok a teendő. Ám nem feledhetjük el ezek fontosságát.

De mi is történt?

Kezdjük akkor 1857-tel.  Ez ugyanis kereken 160 éve történt! Ekkor a textiliparban dolgozó nők New York utcáira vonultak, és tüntetni kezdtek emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelve. Ezt követően került előtérbe a nők emancipációjának kérdése is.

1866 szeptember 3 és 8 között határozatot fogadtak el a nők hivatásszerű munkavégzéséről, amely szeretett volna véget vetni annak a sztereotípiának, miszerint a nő helye otthon van.

 1889 július 14-én Clara Zetkin határozottan kiállt a nők jogaiért, mind amunkavégzéssel, mind az anyák és gyermekek védelmével, de még az országos és nemzetközieseményekben való részvételünkkel kapcsolatban is.

1909-ben, február utolsó vasárnapján megtartották az első nemzeti nőnapot.

1910. augusztus 28. és szeptember 3. között úgy határoztak, hogy nemzetközi nőnapot is tartanak, hogy ezzel is kivívják a nők választójogát. Pontos időpontot ekkor még nem adtak meg.

1911. március 19-én tartották meg a világon először a nemzetközi nőnapot, Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban. 
1917. március 8-án, vagyih hatvan évvel az első tüntetés után, és kereken száz évvel ez előtt, ezen a napon Oroszországban tüntettek a nők, kenyérért és békéért. Négy nappal később megalapult a polgári kormány, miután II. Miklós cár lemondott, eza kormány pedig szavazójogot biztosított a nőknek. Ettől fogva lett március 8 a Nemzetközi Nőnap. 

Magyarország egyébként 1913-ban csatlakozott a nemzetközi elhíváshoz, és 1914-ben már országszerte rendezvényekkel ünnepelték a Nemzetközi Nőnapot, amely végül a Rákosi-korszakban kötelezővé is vált, ajándékozásról pedig a rendszerváltás után kezdett szólni.

Szóval akkor miről is szól(na) ez a nap?

Arról, hogy végre, elkezdtek emberszámba venni minket, nőket. Kemény szavak ezek, de igazak. Elvégre előtte mindig kellett, hogy legyen "gazdánk". A lánynak az édesapja, aki aztán átadta a férjének. Durva hasonlat ez, de szerintem ebben tényleg nem volt sokkal több különbség annál, mint amikor a tenyésztőnél megszületnek a kiskutyák, akiket szeretettel gondoz ugyan, de ezt követően elajándékozza a gazdinak, aki lehet, hogy szintén szeretettelbánt vele, de mégiscsak tulajdonosként állt felette. Ám ebből végre kiléptünk, lehettünk önállóak, kaphattunk emberibb bánásmódot, rendes fizetést, önállóságot. Végül is, egy ponton már a véleményünket is kikérdezték, mikor szavazati jogot adtak nekünk. Eldönthettük, hogy kit szeretnénk a kormányon látni.

Azóta pedig sok irányban nagyon jól haladtunk: vannak női tudósok, akik kutatásai, felfedezései, esze szintén sokat segített a világnak. Vannak női politikusok is, bár még nem túl nagy számban. Vannak női orvosok is, és vezetők, ráadásul manapság már nem csak az az egyetlen életpályamodell-lehetőség számunkra, hogy várjuk a hercegünket, aki majd kiment a vártoronyból, és ellovagol velünk a naplementébe. Van szavunk, van lehetőségünk jó munkahelyre, kapunk fizetést is, lehetünk önllóak.
Legalábbis elméletben.

Nem állhatunk meg itt!

Úgy vagyok vele, hogy ha valamit csinálok, azt be is kell fejezni. Sokan azt hiszik, hogy azzal, hogy jogunk van szavazni, dolgozni, fizetést kapni, mondhatni "ugyanolyan jogaink vannak, mint a férfiaknak", vagyis a törvény előtt egyenlőek vagyunk, már minden szép és jó és tökéletes, és mit is akarunk még? Ám szerintem ez olyan, mint amikor meg akarom főzni a pörköltet ebédre, feldarabolom a húst, kockákra vágom a hagymát, esetleg kikészítem a fűszereket. Ám ez így még nem lesz ebéd, ezt meg is kell főzni. A főzés előtt elő kellett készíteni a hozzávalókat, hisz a húst, hagymát is csak felkockázva tudjuk elkészíteni, egészben hiába dobnék egy fazékba egy fej hagymát és fél kiló sertés lapockát, abból sosem lesz pörkölt. Ha pedig a fűszereket kihagyom, lehet, hogy megfőtt a hús, de az nem igazán lesz finom. Valami hasonló a helyzet a női egyenjogúsággal is. Papíron már megvan a dolog, van egy látszat, ám társadalmi szinten még mindig rengeteget kell tanulnunk, fejlődnünk. Ez a főzés és a fűszerezés. Ami az előkészített pörköltünket finom ebéddé varázsolhatja.

Mert mit is akarhatnánk még?

Ehhez elég körülnézni. Ám a teljesség igénye nélkül mondanék pár példát, kihangsúlyozva, hogy egyének szintjén igenis, sok férfi van, aki szerencsére ezen már túljutott, és vele kapcsolatban egyáltalán nincs ilyen probléma, ám attól még mindig nagyon sok férfi nem tudott erre a szintre eljutni, és sajnos, sok nő még teljesen elvakultan bólogat is hozzá.

• Nem adnak a véleményünkre. Persze, hozzám is fordul sok srác segítségért, kérdezik, mit gondolok erről, nem is velük van a baj. Hanem azokkal, akiknél ha én mondok egy jó ötletet, azt egészen addig letojják, amíg ugyanazt az ötletet egy férfi tolmácsolásával elő nem adom. Az ötlet az enyém, csupán egy közvetítő srác adja elő azt, és hirtelen máris nem csak lelegyintik, hogy jól van, de inkább ne gondolkozz, hanem hoppá, tök jó ötlet, csináljuk. Tapasztaltam már hasonlót, nem is egyszer. 
• Általában a külsőnk alapján vagyunk megítélve. Mármint nem számít, ha a politikai vezető pocakos, tokás, őszül, vagy esetleg ad magára, amennyiben férfi. A mondandójára figyelnek. Ellenben sok esetben (ahogy az elmúlt időszakban is láthattuk), ha egy nő válik közéleti személlyé, nem az számít, hogy mit mond, vagy mit nem, hanem az, hogy sminkelve van-e, milyenre van festve a haja (pláne, ha szőke, mert a szőke nőket mindig ki lehet röhögni), ha esetleg még a körmei is ápoltak, akkor aztán pláne ássa el magát. De ha már nem fiatal és hamvas... nos, abba is bele lehet kötni.
• A testünk nem a miénk. Legalábbis akkor már nem, amikor gyerekről van szó. Egyik oldalról megy a hiszti, hogy nehogy elvetessük a gyereket, hogy képzeljük, mintha elfeledkeznének arról, hogy nem minden esetben volt a nő döntése a teherbe esés (pláne a nemi erőszak áldozatáé). De ha ez nem lenne elég, már-már turkálnak a méhnkben. Lassan már akkor lehetünk csak valakik, ha szültünk három gyereket. Igaz, papíron választhatunk bármilyen életpályát, de a társadalom még mindig azt nyomatja felénk, hogy menj férjhez, szülj, éld meg a nőiséged - de csakis az anyaságon keresztül. És persze, mindemellett legyél szűzies, ne legyenek vágyaid, és pláne ne legyenek egyéni igényeid attól a pillanattól kezdve, hogy anyává válsz. Azt várják, hogy teljesen feláldozzuk magunkat a család és anyaság oltárán, csak most már ez nem egy alapvető elgondolás, hanem egy társadalmi nyomás hatására történik. A különbség a kényszer. Mert amíg csak ez volt a lehetőségünk, addig tudtuk, hogy mi a helyzet, nem tetszett, fel tudtunk lépni ellene. Manapság viszont ez a nyomás úgy nehezedik ránk, mint egy láthatatlan felhő, ami azt próbálja elérni, hogy mi saját akaratunkból, saját választásunkból döntsünk úgy, hogy nem akarunk többet a szolgaéletnél. Elvégre ez az elvárás mindenki felől, ha nem ezt tesszük, elítélnek minket (főleg azon nőtársaink, akik már belekerültek a körbe), márpedig kívülállónak lenni nem jó. Van ezzel kapcsolatban egy Stepfordi feleségek érzésem.
• Minden a mi hibánk. Na jó, erős túlzás, hogy minden, de itt most első körben azokra gondolok, amikor valójában egyáltalán nem a mi hibánk a dolog, mégis minket hibáztatnak. Például amikor egy férfi nem képes lakatot tenni a gatyájára, nem tud uralkodni a vágyain és ösztönein, de persze, még most is a nő tehet róla. Mint a középkorban. A nő hibája, hogy zaklatják, erőszakoskodnak, utánafütyülnek, elvégre biztos, hogy azért teszik, mert túl kihívó, túl rövid a szoknyája, túl magabiztos. Mintha a jó kisugárzás és előnyös öltözködés nem erény lenne, hanem bűn. Azt persze, elfelejtik, hogy zaklatás akkor is ér minket, ha egyébként mackóban vagyunk, és kócosak. Ám ugyanúgy a mi hibánk az is, amikor az orvos téved, ha a téma a terhesség és a gyermekáldás. Ha baj van a babával, az is az anya hibája. Ha nem megy tökéletesen a szülés, vagy maga a terhesség, az is az anya hibája. Ha a baba beteg lesz, az is az anya hibája. Elvégre ezek azért történhetnek csak, mert ő rossz anya. Ha az orvos félretájékoztatja, az is az anya hibája, hiszen miért is nem tudja jobban, mint az orvos? Mintha a szüléssel hirtelen mindentudóvá válnánk. Sőt, jobban tudunk mindent, mint az orvosok ugyebár. Ha pedig az adott orvos még a kutyájával is szebben beszél, mint a szülő anyukákkal, azoknak pedig fáj a durva vizsgálat, akkor persze, ők a hisztisek. Ahhoz, hogy ezeket az elképzeléseket lássuk, elég csak visszanézni pár témát az elmúlt napokból, és az oda írt gondolatokat, véleményeket.
• Mindemellett pedig hiába léteznek a tények, hiába kellene még fejlődnünk, folyamatosan megy a tagadás. Nem csak férfiaktól. Mert ugye, ezek a problémák is csak a mi fejünkben léteznek. 

Ne feledjük a másik oldalt sem!

Ugyanis akármennyire nehéz a női lét még mindig, mennyi felesleges és hülye elvárás van felénk, és mennyire nem kezelnek még mindig egyenrangúnak minket, pont ugyanannyira van még mindig elcsúszva az egész a másik irányba. Ugyanilyen irreális és esztelen elvárások vannak a férfiakkal szemben, csak épp másik irányban. Úgy vagyok ezzel, hogy ha egy mérleg két oldalán állva elkezdünk egymás felé közelíteni, mindkét oldalnak egyszerre kell közelítenie egymáshoz, ezzel tarthatják csak meg az egyensúlyi állapotot.  Ha csak az egyik oldal halad a másik felé, csúnyán leesünk mind. :)

Összességében

A változás nem maradhat el. Tovább kell küzdenünk, mert még mindig hosszúaz út. Férfiaknak és nőknek egyaránt, egymásért és magunkért, egy közös célért, ahol mindenkinek jobb. És üzenem azoknak a férfiaknak, akik egy "boldog nőnapot" után ugyanolyan tahók maradnak: ennyivel nem lehet "letudni" mindent ;)