A Valentin-nap alapjáraton kétféle hozzáállással volt tele. Mármint a hangosabbik mivoltát tekintve. Az egyik a szerelmespároké, akik aznap romantikáztak ezerrel, kiposztolták a közösségi oldalakra, mintha mások számára is bizonygatni akarnák, hogy mennyire dúl a láv. A másik oldal pedig a bődületes Valentin-nap gyűlöletről szólt. Arról, hogy ez mennyire pocsék, mennyire hülye mindenki, folyik a nyál a monitorból, és nem csak az év ezen napján kéne szeretni egymást.
És persze, van az arany középút, amit én magam is szerettem volna követni: amikor ugyan megünnepeljük a napot, de inkább úgy, hogy érdemi időt töltünk egymással, és semmit nem posztoltam erről sehová, mert nem akartam senki orra alá dörgölni a magánügyeimet, és igyekeztem tekintettel lenni azokra is, akik magányosak azon az estén. Most mégis úgy döntöttem, hogy megosztom tapasztalataimat, pusztán azért, mert rájöttem, mi is változott köztünk a vőlegényemmel ezen a napon.
Azok kedvéért, akik esetleg úgy olvasnák ezt az írást, hogy nem ismernek, vagy nem túlzottan, összefoglalnám röviden az alapokat. Valamikor 2003-ban ismertem meg a vőlegényemet, egy internetes szerepjátékos oldalon. Nagyjából fél évvel az első találkozásunk után jöttünk össze, és egy évig távolsági kapcsolatban éltünk. Aztán lediplomázott, és felköltözött Budapestre, ami alapból terve volt a diploma után, így össze tudtunk költözni egy albérletbe. Eleinte volt egy-egy lakótársunk, később ketten maradtunk, majd évekkel később saját lakásba költöztünk. Nagyjából tíz év után kaptam tőle gyűrűt, azóta pedig végre eljutottunk oda, hogy már van időpont és helyszín az esküvőnkre, és a többi részlet is épp szervezés alatt van. Vagyis, 2007 februárjában, ennek a posztnak a megírása közben 13 és fél évnyi párkapcsolatról beszélünk, 12 és fél évnyi együttéléssel, komolyan mély, szakítós-viták nélkül. Persze, nem mindig felhőtlen minden, de megoldottuk a problémákat.
Nos, ez valahol úgy érzem, kellett ahhoz, hogy elmondjam a tapasztalataimat. Ahogy közelgett a Február 14, úgy gondoltam, oké, klisés meg minden, de mégiscsak kellene tenni valamit. Utólag látom inkább, mennyire természetes volt számomra, hogy nem elvártam, hogy kapjak valamit, sőt, semmiféle elvárásom nem volt. Nem akartam, hogy étterembe vigyen, virágot vegyen, vagy bármi apróságot. Persze, lehet, hogy azért, mert ismerem, tudom jól, hogy nem az a fajta, aki a világ leglátványosabb romantikázásait művelné, de én így szeretem, és enélkül is érzem, hogy ő is szeret. Én inkább azon gondolkoztam jó ideje, hogy ÉN mit ADJAK neki. Mivel lepjem meg. Végül arra jutottam, hogy főzök neki valami finom vacsit, kitakarítok és rendet rakok estére (ez nagyjából össze is jött, kivéve kb. egy szobát meg pár apróságot), megterítek szépen, meggyújtok pár teamécsest, és együtt megvacsorázunk szépen. Aztán megnézzük az aktuális sorozatunk következő részét, együtt, összebújva. Csakhogy nem tudtam, mit főzzek, mivel lephetném meg? Tudtam, hogy a rántott sajt a kedvence, de azt nem éreztem elég romantikusnak. Épp Heniko barátnőmmel beszélgettem, amikor előjött a téma, ő javasolta, hogy vágjam a sajtot szivecske alakúra, ami megfogott. Aztán végül Gergő kinyögte, hogy mit szeretne enni. Zöldborsós aprópecsenyét.
Na, hát én olyat sosem főztem még. Persze, finomnak finom, de nem tudom, hogy kell csinálni. A net persze, tele van receptekkel, kiválasztottam egy szimpatikusat, és kedden kimentem a piacra, egy rakat pénzzel a zsebemben, és alaposan bevásároltam. Végül egy háromfogásos menü lett belőle, megtartottam a szivecskés rántott sajtot, viszont apró falatokra vágtam őket, előételnek. A fő fogás maradt a zöldborsós aprópecsenye, desszertnek pedig pudingtortát kapott, ami sajos, kicsit szétesett, mert újítani próbáltam, de nem jött be. (Pedig annak is szív alakú volt a teteje!) Persze, megettük, finom volt, és jót nevettünk, főleg azon, amikor a rántott sajtnál előjött a fárasztó: "egyem a szíved!" szóviccel! Aztán filmeztünk, a maradékot pedig másnap megettük. (Persze, megjegyezném, hogy nem volt még kész minden, amikor hazaért, de segített megteríteni, és nagy lelkesedéssel várta, hogy megkóstolhassa a finomságokat!)
 |
| Szivecskés rántott sajt! :) |
Viszont tegnap megint elmentem a piacra bevásárolni, és ha már itt tartottunk, a mélyhűtőben volt nagyjából egy kiló pulykahús még, amit kiolvasztottam, de valamikor hajnali egy óra környékére sikerült jégmentesíteni, így az elkészítés mára maradt. A piacon a "mit egyek ma" kérdésre eszembe jutott, hogy a fűszerek már megvannak, csak borsó és szalonna kell, és a pulykát is megcsinálhatom zöldborsós aprópecsenyének, Gergőnek pedig ez tetszett, úgyhogy ma is azt főzök, amit 14-én tettem. És innen jött az elgondolkodás.
Összegezve ugyanis: az, hogy úgy döntöttem, ADOK neki valamit Valentin-napra, mert szeretem, és mert szeretnék valamivel kedveskedni neki, azt az eredményt érte el, hogy megtudtam 13 és fél év után, hogy ő tulajdonképpen szereti a zöldborsós aprópecsenyét, nagyon ízlett is neki az étel, én pedig megtanultam egy új receptet, amivel bővülhet a "mit főzzek?" lista. Ennyi év után is tudunk meglepetést okozni egymásnak. Ehhez pedig elég volt annyi, hogy nem azt néztem, mit fogok kapni Valentin-napra, és vajon romantikázni fog-e velem, hanem szépen elterveztem, hogy mivel lepem meg, és rászántam az estémet arra, hogy egy szépen megterített asztal mellett együnk ketten, amit másnap megismételtünk. És nem a fotókészítéssel voltam elfoglalva! (Csak a rántott sajtokat fényképeztem le, mert mégiscsak jól sikerültek, és meg akartam mutatni Henikonak!)
Ráadásul nem mentem senkinek az idegeire azzal, hogy posztolgattam mindenfélét. Nem akartam senkinek bebizonyítani, hogy igenis, nagyon boldog párkapcsolatban élek. Érdekes módon az, hogy nem azzal van tele az idővonalam, hogy megint mit csináltunk együtt, senkiben nem kelti azt az érzést, hogy ne lennénk boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban, sőt! Szóval lehet, hogy érdemes lenne ahelyett, hogy a "hú de szerelmesek vagyunk" maszkot vesszük fel az interneten, és mindenkinek mutogatjuk, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, érrdemes lenne időt szánni egymásra, érdemi időt, amikor beszélgetünk, egymásra figyelünk, nem pedig a kamerára.
És természetesen kaptam egy szép szál vörös rózsát és egy doboz I Love Milka csokit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése